Három évtized gyógyulatlan sebei
2025. július 24.
A kisvállalkozásom 30 éves évfordulója előtt szóban azt kérték barátaim, közeli ismerőseim, hogy ne csak „PR-cikket” írjak majd arról, hogy milyen szép és jó volt minden ez a 30 év alatt, hanem őszintén, szókimondóan fogalmazzam meg a nehézségeket, csalódásokat, szomorúságokat is.
Teljesítem a kérést, de a nyilvános cikktől elkülönítve, ezt a cikket nem akarom nagy nyilvánosságra hozni, kizárólag hűséges üzleti partnereimmel, barátaimmal, ismerőseimmel osztom meg, és weboldalam sem fogja listázni az írást a blog menüpontban.
Egyet leszögezhetünk, 30 évvel ezelőtt becsületesebb világ volt, egy szónak vagy egy kézfogásnak nagyobb és komolyabb jelentősége volt, mint manapság. Három olyan történetet szeretnék most megosztani, amely megrendített, keserűséget, csalódást okozott, lelkileg nagyon megviselt. Szándékosan nem akarok kisebb csalódásokat említeni, például olyan eseteket, amikor valakik nem fizették ki a számlát, vagy a kivett videókazettát időben nem hozták vissza a tékába, vagy egyéb pitiáner eseteket.
A bizalom fontos része az emberi és üzleti kapcsolatoknak, de nem mindenki érdemli meg feltétel nélkül – ezt a hibát sokszor elkövettem, s az igazsághoz hozzátartozik, hogy ezekhez a csalódásokhoz az én személyiségem is hozzájárult. Az eltelt három évtized során engem többen könnyen kihasználtak, becsaptak, átvertek – nem tagadom, hogy ez az én hibám is volt.
Betörés a videotékába
Ekkor még 20 hónapja voltam csak egyéni vállalkozó, és 20 éves voltam. A Szegvár, Mindszenti út 14. szám alatt üzemeltettem a Mega Videotékát, s ugyanebben az üzletben volt számítógépem, amelyet a szentesi Progress Alapítvány „vállalkozóvá váló” támogatásával tudtam megvásárolni – ezen a számítógépen tördeltem az aktuális újságokat.
1997. április 30-án „ismeretlen tettesek” ajtókifeszítés módszerével betörtek az üzletbe, s ellopták egy 486DX4 számítógépet, egy monitort, egy lézernyomtatót és egy videomagnót. Teljesen összeomlottam… 1997-ben ez a számítógép modernnek, nagyteljesítményűnek számított, s ezekben az években kezdtek megjelenni a „méregdrága” lézernyomtatók. Az ellopott eszközök értéke kb. félmillió Ft volt, 1997-ben Szegváron ebből a pénzből lehetett vásárolni egy kisebb házat.
Kijöttek a szentesi rendőrök, helyszíneltek, stb. (Érdekes, hogy ugyanezen az estén egy másik betörés is volt Szegváron.) Sohasem derült ki a betörő(k) személye, pedig volt fontos nyom, bizonyíték és „elképzelés” is, de a nyomozók semmit sem tettek, semmilyen érdemi nyomozási tevékenységet nem végeztek, „lusták voltak mind a disznók”. 1997-ben még fiatal, kezdő, „zöldfülű” vállalkozó voltam, kettő szegvári nagyvállalkozó is azt tanácsolta, hogy vesztegessem meg a rendőrnyomozókat, szerintük elég lenne fejenként 5.000 Ft „kenőpénzt” adni. Ez távol állt tőlem, korábban azt sem tudtam, hogy mit jelent a „lefizetés”, „megvesztegetés” szó. (Én teljesen elutasítom a korrupció bármilyen formáját.)
Tehát lezárult a rendőrségi ügy, nem lettek meg az elkövetők, bennem viszont maradandó lelki sérülést okozott a szomorú eset. Sokat sírtam, őrlődtem, éjszakánként nem aludtam.
Nem tudtam új eszközöket vásárolni, ideiglenesen a szentesi TEAM számítástechnika iskola „fogadott be”, az ő számítógépein folytattam a kiadványszerkesztési feladatokat.
A szomorú valóság
A körülöttem lévők mindig figyelmeztettek, hogy kerüljem a politikát és a politikusokat. Aki feltétel nélkül megbízik egy politikusban, könnyen csalódhat – így jártam én is, ráadásul „kétszer is beleléptem ugyanabba a szarba”. A politikában az ígéretek sokszor addig tartanak, amíg érdekük fűződik hozzá, a szövetségek pedig egyik napról a másikra megváltozhatnak.
Amikor Márki-Zay Péter polgármester lett Hódmezővásárhelyen, megalapította a médiacentrumot, amely a televízió mellett kiadta és szerkesztette a Vásárhelyi Valóság nyomtatott újságot és a Hódpress online magazint. Megbízást kaptam tőle, az én feladatom a Vásárhelyi Valóság újság „délvilágos” arculatának kialakítása, embléma, sablonoldalak tervezése és a HódPress online portál elkészítése volt. Számomra a legtöbbet a Vásárhelyi Valóság újság jelentette, nem érdekelt a benne lévő politikai tartalom, inkább a kiadványszerkesztés szeretetet miatt csináltam. Jól emlékszem arra a pillanatra, amikor a legelső lapszámot elhoztuk a nyomdából, együtt szaglásztuk a frissen nyomott újság illatát, s ma is emlékszem erre az illatra. Évekig én végeztem az újság kiadványszerkesztését, tördelését, szoros munkakapcsolatban voltam a szerkesztőséggel – egészen 2024-ig.
Kevés dolog fáj annyira, mint amikor az árulás nem egy ellenféltől, hanem olyan emberektől érkezik, akiben megbíztam. Azoktól, akikkel együtt dolgoztál, akiknek segítettél, akikkel közös célokért küzdöttél… Velem rendkívül fondorlatos és aljas módon bántak el a Vásárhelyi Médiacentrumnál, s legnagyobb csalódásomra Márki-Zay Péter sem állt ki mellettem. Utólag megtudtam, hogy „volt a helyemre más”, ráadásul vásárhelyi személy – a Cs. Dalma ismerőse.
Hadd mondjak Cs. Dalmáról néhány szót. Amikor küldte a cikkeket tördelésre, mindig azon gondolkodtam, hogy melyik általános iskolába járt, hol lehetett ilyen nyelvtan tudás mellett elvégezni az „általánost”. Állandóan tele volt helyesírási hibával a cikke, rendszeresen „keverte” a pontos j és az „ellipszilonos” ly betűket. Nem is értettem, hogy miért nem javította ki neki a Word, mondjuk én tördeléskor szó nélkül kijavítottam, s végül helyesen jelent meg a tartalom. (Egy biztos, a szegvári általános iskolában ilyen nyelvtani képességekkel a „negyedikből” nem lehetett a felső tagozatba lépni.) Cs. Dalma „nyelvtani szintjéhez” társul egy rendkívül rosszindulatú, gonosz viselkedés. Mint utóbb kiderült, engem azért „dúrt ki”, mert a polgármesteri hivatalban dolgozott gyermekkori barátom, K. János, akivel Dalma nem egyezett. (K. János és Cs. Dalma között azért lehetett feszültség, mert Márki-Zay Péter egyik barátját, G. Ákost nem kedvelte K. János, s végül G. Ákos otthagyta a polgármesteri hivatalt, Cs. Dalma legnagyobb bánatára.)
A szerkesztőség többi tagjai azt csinálják, amit mond neki a polgármester, – K. Attila, Cs. Judit, stb. – ők sem álltak ki mellettem, de a legnagyobb csalódásomra Márki-Zay Péter sem állt ki mellettem. Amikor az eset történt, felhívtam telefonon Márki-Zay Pétert, emlékeztettem a kezdetekre, a hibátlanul, alacsony áron végzett munkámra. Össze-vissza beszélt mindent, de nem állt ki mellettem. Pár nap múlva „régvolt” köztisztviselőktől megtudtam, hogy Márki-Zay Péter senki mellett sem áll ki, egyetlen politikustársa vagy munkatársa mellett sem – ez hatalmas csalódás volt részemre. Azt is mondták többen, hogy Márki-Zay Péter „idővel” mindenkivel összeveszik.
Egy évvel később érdekes folytatás lett, mert idézést kaptam a szegedi adórendőrségtől. Mivel azt gondoltam, hogy a saját vállalkozásomról lehet szó, ezért felhívtam a revizort, hogy milyen könyvelési anyagot vigyek magammal – azt mondta, hogy semmit, mert nem rólam van szó, s csak tanúként akarnak meghallgatni. Elmentem az idézésre, a revizor arról érdeklődött, hogy a megbízott vállalkozókkal milyen számlázási gyakorlata van a vásárhelyi médiacentrumnak, és hogy olyan esetről tudok-e, hogy ténylegesen a feladatot nem az a személy végzi el, aki a számlát kiállítja… Elmondtam, amit tudtam, de folyamatosan próbáltam a revizortól megtudni a konkrét ügyről információkat – de az „Istenért sem” árult el semmit.
Egyébként az újság megjelenésének, arculatának színvonala nagy mértékben csökkent, az a tipográfiával és a jó ízléssel „köszönő viszonyban sincs”, néhány lapszám konkrétan úgy van „összeokádva”. Amikor én tördeltem, a nevem ott volt az impresszumban, utánam viszont nem jelent meg, hogy ki tördeli – mániákusan titkolják, hogy ki végez ilyen hanyag munkát. (Azért abban őszintén bízom, hogy nem Cs. Dalma tördeli Wordben.)
Elveszett barátságok
Nem tanultam a fenti esetből, mondhatjuk úgy is, egy évvel később ugyanabba a „szarba” léptem bele… Azóta már megtanultam és megfogadtam, „hogy ha politikust látsz, menekülj”. Hiába jó ember a kezdetekor, idővel a hatalom „magával rántja”, s valami rossz történik vele: például lealjasodik, megbolondul, szélhámossá válik, hitvány, gátlástalan vagy korrupt ember lesz – nincs kivétel.
Az életben sok csalódás érhet bennünket, de talán egyik sem fáj annyira, mint amikor a legjobb barátainkban kell csalódnunk. Nem azért, mert idegenek voltak, hanem éppen azért, mert közel engedtük őket magunkhoz. Megosztottuk velük örömeinket, félelmeinket, terveinket és titkainkat. Bíztunk bennük, mert azt hittük, hogy a barátság erősebb minden érdek- vagy érzelmi változásnál.
A legjobb barátok árulása azért olyan fájdalmas, mert tőlük várjuk a legnagyobb megértést, a legtöbb támogatást és a legőszintébb kiállást. Amikor éppen ők fordítanak hátat, amikor elhallgatják az igazságot, kihasználják a bizalmunkat vagy saját érdekeiket helyezik a barátság elé, a csalódás mélyebb, mint amit egy idegen valaha is okozhatna.
Olyan barátokban csalódtam, akiknek önkéntesként, barátként, támogatóként én végeztem a polgármesteri- és képviselői kampányukat, akik nekem is köszönhetik, hogy megválasztották őket a választópolgárok. Szándékosan nem akarok neveket említeni, csak azt, hogy eddigi életem során (49 év) ez volt a legnagyobb csalódás az életemben, és pont azt a feladatot vették el tőlem, amelyet a világon a legjobban szerettem csinálni.
Ugyanakkor el kell ismernem, hogy az emberekben is természetes a „nyájszellem”, amely olyan gondolkodás- vagy viselkedésmódot jelent, amikor valaki elsősorban azért követi a többséget, mert a többiek is azt teszik, nem pedig azért, mert önállóan átgondolta és helyesnek tartja az adott döntést vagy véleményt. A kifejezés a juhnyáj viselkedésére utal: a nyáj tagjai ösztönösen követik egymást, gyakran anélkül, hogy tudnák, merre vagy miért haladnak. Az én esetemben egy külsős, romlott személy meggyőzte az egyik barátomat egy hamis állítással, aki azt elhitte, majd terjesztette tovább a „nyáj” többi tagjának. (Különös tény, hogy ez a barát az eset előtt egy hónappal engem a testvérének nevezett.) Nekem nem volt esélyem megvédeni magam ezzel a hamis állítással kapcsolatban, mert egyik barátnak sem jutott az eszébe, hogy „hallgattassék meg a másik fél is”. Időközben bebizonyítottam, hogy ez a bizonyos hamis állításnak semmilyen alapja sincs, az teljes mértékben valótlan.
Minden csalódás hordoz magában egy tanulságot. Megtanít arra, hogy a barátságot nem a közös emlékek vagy a kimondott szavak teszik valódivá, hanem a hűség, a becsület és az, hogy valaki a nehéz időkben is mellettünk marad. Az igazi barát nem akkor bizonyít, amikor minden jól alakul, hanem akkor, amikor a legkönnyebb lenne elfordulni.
Ez a három eset volt a három évtized gyógyulatlan sebe.